A Csillagainkban a hiba (ami egy újabb fantasztikus írótól van, aki John Green) a rákról és a vele küzdő betegekről szól. Bár igaz,hogy ez nem egy pontos, tudományos könyv, ám a végén az író leszögezi és tisztázza ezt.
  A könyvben megismert főszereplő, Hazel Grace a már súlyos stádiumban lévő rákkal küzd, és az újonnan feltalált gyógyszer még ad egy pár évet számára. A szülei félve, hogy depressziós a lányuk (mivel egy könyvet olvasott folyton: Mennyei megbántás) elküldik egy támaszcsoportba azzal a céllal, hogy barátokra lel.
  Hazel - hála a támaszcsoportnak - tényleg barátra, sőt mi több, igaz szerelemre talál, Augustus Vatersnek hála.

  A támaszcsoportban megismertük Augustus, aki ugyancsak súlyos rákkal küzd, és már az egyik lábát is amputálni kellett, ám az életkedve és humora sem lankadt. Egy ízben megismerkedünk Augustus legjobb barátjával, Isaacel, aki egyik szemére már nem lát, és hamarosan a másikat is elveszti.
  Augustus beszélgetni kezd Hazellel, és tényleg összebarátkoznak.

  Nekem személy szerint tetszett, ahogyan lassan szerelmesek lesznek egymásba és Gus  (Augustus) elfeledteti Hazellel a súlyos betegséget.

"- Szerelmes vagyok beléd – mondta halkan.
– Augustus! – szóltam rá.
– Ez a helyzet – felelte. Rám nézett, és láttam a szarkalábakat a szeme sarkában. – Szerelmes vagyok beléd, és nem fogom megtagadni magamtól az igazmondás egyszerű örömét. Szerelmes vagyok beléd, noha tudom, hogy a szerelem csak egy kiáltás az űrbe, a feledés elkerülhetetlen, valamennyien halálra vagyunk ítélve, és eljön a nap, amikor minden munkánk porrá válik, azt is tudom, hogy a Nap elnyeli az egyetlen földünket, de azért szerelmes vagyok beléd."

  A könyv egyik hatalmas forduló pontja az, amikor elutaznak Amszterdamban a kedvenc könyvük íróhoz (Mennyei megbántás - Peter Van Houten)
  Sajnos elmondhatatlanul érzelgős és mélyre ható könyv, és sokat lehet könnyezni, akár sírni rajta. A legérzelgősebb és egyben legszebb része, amikor Gus elmondja, mi a helyzet vele és szép lassan a végén már tényleg egy nem várt fordulat történik.
  Nekem talán ez volt ez egyik legmélyebben érintő, és az életemben legfontosabb szerepet játszó könyv.
Tényleg ráébreszt arra, hogy - a fenébe is - az  élet szép, és ki kell élvezni minden egyes percét, mert soha nem tudjuk mikor van itt a vég. Annak ellenére, hogy a szereplők súlyosan betegek voltak, élvezték az életet, és megmutatták a világnak, hogy problémákkal is lehet boldog az ember. Sokszor, amikor már az egész történet nagyon mély ponton volt, jött Gus a poénjaival, és feldobta az egészet.

  A kis szójátékuk  (okey-okey -> "Rendben-Rendben") nagyon magával ragadó, és akár megbabonázó a tökéletes kis ,,Okey-Okey"-es kapcsolatuk.
  A metafora, mely a cigarettáról szól, ugyancsak érdekes, hiszen fontos üzenettel szolgál!

  A film is jól sikerült, ám sok fontos részt kihagytak belőle, de ez megbocsájtható. A színészek tökéletesen átadják azt az érzést, amit sugall a könyv, és végképp a szereplők is megfelelnek a leírásoknak, elvárásoknak, valamint tökéletesen játszották el a történetet.
  A végére egy fontos idézet.
  "Az örökkévalóságot adtad nekem a megszámozott napokban, és én hálás vagyok érte."

Értékelés: 10/10
  Nem gondoltam volna, hogy ennyit valaha is megérdemel egy könyv, de lássunk csodát: megtörtént.
  A film és a könyv sokkoló, és azt üzeni, hogy az élet igazságtalan egyesekkel szemben, igazságtalan az is, hogy mások annyit élhetnek boldogan, míg valakiknek csak pár nap, hét, hónap jut.

  Tetszett az egész pozitív sugallás, hogy betegen is lehet élni, és soha nem szabad feledni, ha még fáj is, ami van és sokkoló a valóság.
  Aki még nem olvasta a könyvet, az rögtön szerezze be, vagy legalább nézze meg a filmet, ígérem (vagy legalább is próbálom ígérni) ,hogy  nem fog csalódni.